Úgy érzem, a közéleti állapotokat nehezen lehet találóbban körvonalazni, mint Sólyom László tette újévi köszöntőjében. Beleértve az általunk adható válaszokat. „A tisztesség hosszú távon megéri.” Pont.
Két okból megszólalok én is, a pünkösdi ünneptől felmentést kaptam SOS teendőim alól:
+ felelősségem van; ha szavam, példám három embertársat arra sarkall, hogy bátorkodjon, pár lépést tenni jó irányba, annak már nagyon örülök;
+ érdekes látószögből beszélhetek: mint azt sokan tudjátok, „előző életemet” különböző nyugati országokban töltöttem - a döntő éveket a Kárpát-medence nyugati szélén. Magyarországot, a medencét választottam hazámnak. Lelki hátterem sem mindennapos – egyszerre közel áll a magyarság hagyományaihoz, ugyanakkor rendkívüli – megkockáztatom, különösen aktuális – színezete van hitbeli hátországomnak.
Miután 1994 végén Magyarországra költöztem, évekig megosztottam a baráti körrel közéleti és lelki gondolataim, főképpen a kajatai követ című körlevél segítségével, majd e-mailek által is. Nem tudom, miért pont most fordulok újra egy baráti nyilvánossághoz több év után... az apropó nyilván az előttünk álló választás, majd a Nemzeti Zarándoklat.
Aki ismer, gondolom, nem csodálkozna azon, ha én sem találnék jobb dolgot június 10-20-a között, mint felgyalogolni Budapestre. Jórészt a büdös-zajos autósforgalom dacára. Kezemet ezáltal nem teszem a tűzbe egyetlen polgármesterért, szervezetért, de még magamért sem: a hallgatás nem hiába; az elmúlt évtizedben, mi tagadás, több mindent nem úgy sikerült elrendeznem, ahogyan kellett volna. Ebből kifolyólag a mókuskerék nehezen akar elengedni, de nem adom fel. (Remek kérdés, hogy nem-e kellene valamilyen „áttételes meghajtással” működtetni a kereket – értsd, tisztességesen eleget tenni minden aktuális állampolgári kötelezettségemnek úgy, hogy időm-energiám maradjon olyan munkakörökre, ahova nagyon-nagyon elkelne valaki, csak hogy pénz nincs rá sehonnan. Jámbor szóval, „az Isten szőlőjére” is maradjon idő a kenyérkeresés mellett (akár egyházi, akár társadalmi munkára értem). Ha van kéznél Biblia, lapozd fel Máté evangéliumában a 17. fejezet végén... Azt kérdezem magamtól, konkrétan mit tegyek, hova forduljak, mit mondana nekem Jézus?
A Zarándoklat kihirdetett céljaival, lelkiségével azonosulok. Pár napja egy olyan véleményt olvastam, miszerint „infantilis” a kezdeményezés. Engem inkább Gandhiék hosszú menetére emlékeztet, amikor szemben a brit gyarmati monopóliummal a tengerpartra gyalogoltak, hogy tömegesen sót állítsanak elő. (És felülmaradt az erőszakmentesség a fegyveres „túlerővel” szemben.) Összeállt a Zarándoklat körül egyfajta agytröszt és olyan szimbólumrendszerben állapodott meg, amely szerintem ellenkezőleg: érett emberkorra, elkötelezettségre és bölcsességre vall. Van benne valami méltóságteljes, mélységesen emberi – azé az emberé, aki Isten képében teremtődött. Ha nem hiszed el, olvasd a honlapot, hogy véleményt formálhass. Többnek látom, mint egy-két gyarló ember kezdeményezése. Lényegében az ilyen értékekért költöztem Svájcból a Zemplénbe. Ha esetleg a háttérben húzódna ilyen-olyan egyéni érdek – a nép és az önkormányzatok jogos érdekeit remélem, senki nem vitatja –, ettől elhatárolódom, a tiszta szándék mellett kiállok. Ennyi kockázatot, szerintem, vállalni kell. Egyikünk sem tökéletes, de úton vagyunk. Találkozzunk útközben, vagy június 20-án a Városliget mellett!
Annyi testvérrel Magyarországon még nem töltöttem egy szombatnapot, igaz, kissé rendhagyó istentisztelet lesz. (Mielőtt az adventista testvérek végképp megköveznének vagy elkárhoztatnának, amiért Tokajból a bort visszük, és Pannonhalmáról a hitet: a szőlő termése mégiscsak Krisztus vérét jeleníti meg, és az apátságban már a nagy egyházszakadások előtt dicsőítették Krisztust. Márk 9,38-41 üdvözletül!)
Ha az államfő szavait megszívleljük, sokkal többre nincs szükségünk. Mint ha világi oldalról nagyjából ugyanott kötnénk ki, ahol az a keresztény, aki magáévá tette az evangélium értékrendjét.
Viszont a mostani gazdasági állapotokról volt szó január elsején. Szükséges, hogy Neked is felvázoljak egy másik perspektívát. Eszerint sajnos a mostani „válság” leginkább egy kis elő-válságnak felel meg, egy figyelmeztetésnek: sokáig már nem fogjuk így folytatni... A mostani ipari, fogyasztói társadalom vívmányait, a jóléti államot – lényegében saját nyugati magaskultúránkat – nem annak köszönthetjük első sorban, hogy elődjeink annyira zseniálisak voltak, feltalálni a gőzgépet, az elektromosság hasznosítását, a modern közlekedést, az ipari tömeggyártást, a számítógépet, a telekommunikációt és mindezek alapján a szociális piacgazdaságot. Ha egy kicsit csak belegondolsz, ezek mind-mind a fosszilis energiakészletek, a szén, olaj és gáz mértéktelen felélésén alapulnak. Legkésőbb a Római Klub jeles tudóstársaság jelentése óta, tehát a 70-es évek óta tudjuk: amikor lassan kifogynak a fosszilis energiahordozók, azokat ki lehetne váltani alternatív energiaforrásokkal, viszont....
+ csak úgy, ha elbúcsúzunk a korlátlan növekedés őrületétől, mely az energiaéhség exponenciális növekedésével jár (magyarul, mennyiségi növekedés helyett végre át kell tenni a hangsúlyt minőségi növekedésre – előbb a nyugati fejlett világban, de párhuzamosan a feltörekvő fejlődő világban is – mégpedig mihamarabb és következetesen, ennek minden gyakorlati követelményével és következményével),
+ és maximális erőbedobás mellett is nagyságrendileg 20 évbe telik az átállás.
Ezzel szemben az új évezred első évtizedének végén a helyzet így fest:
- az alternatív energiaforrások mindössze egy-néhány százalékot tesznek ki,
- az emberiség felélte a fosszilis energiakészletek bő felét úgy, hogy a felhasználás mértéke az utóbbi években rohamosan megnőtt, és még mindig nőne (kivéve, ha világméretű tartós recesszió vagy gazdasági-pénzügyi összeomlás következne be);
- tudomásul kell vennünk, hogy a fosszilis készletek második felét csak jóval drágábban lehet kitermelni, mint az első felét, sőt, a mostani iramban hamar el fog jönni az idő, amikor egyszerűen már nem éri meg, kitermelni a maradékot, mert lassan több energiát kellene befektetni, mint amennyit nyerünk;
- tudomásul kell vennünk, hogy vannak ugyan ígéretes technológiák, de ezek együttvéve közelről sem képesek, rövid időn belül a szükséges mértékben helyettesíteni a fosszilis energiát (és ha összedől a fosszilis energiapiac, már nem marad sem energia, sem erő a további feszített ütemű fejlesztésre);
- számolni kell azzal, hogy amikor a gazdaságban előáll egy jelentős hiányhelyzet, akkor a piac előbb-utóbb megbolondul, rosszabb esetben teljesen összeomlik.
Az 1970-es évekbeli olajválságban egy mesterségesen előidézett hiányhelyzettel volt dolgunk, mely mértéke a tíz százalékot sem érte el – az idősebbek jól emlékeznek a drasztikus következményekre és velük együtt a mai napig isszuk a levét (államadósság). Gondolj bele, mi lesz, ha hamarosan 20-30 százalékos hiányhelyzettel szembesülnek? Erre - a számítások szerint - nagyságrendlieg 5-15 éven belül van kilátás, de már korábban megkezdődhet a tánc, civilizációnk végső (immár nem csak erkölcsi, hanem reálgazdasági) hanyatlása, például azáltal, hogy az olaj- és gázárak az égbe szöknek. Létfontosságú, hogy együttesen, mint nemzet számítsunk ezzel, és mindenki külön-külön az élettervezésében vegye ezt figyelembe, saját érdekében. Minél több család, falu, város önálló energiaellátásáról kell gondoskodni...
Magyar nyelven leghatékonyabban egy kicsi, de annál lelkesebb tudományos közösség, a FFEK foglalkozik a kérdéskörrel hiteles módon. Úgy veszem észre, tevékenységükre már több tízezren felfigyeltünk és egyre többen, mint ha le is vonnánk a megfelelő következtetéseket magunknak. Leegyszerűsítve, a magyar értelmiségiek és zöldmozgalmárok nagy részének tudomása van róla, sőt egyfajta többségi konszenzus van kialakulóban, miszerint az emberiség ezt a versenyt tényleg elveszítette. (De ez még csak a népesség kis része!!) Magyarul, számolni kell egy még nagyobb gazdasági válsággal, melyet az energia hiánya fog előidézni és emiatt arra fogunk kényszerülni, hogy gyökeresen másképp éljünk – egyszerűen nem lesz benzin, műtrágya, állandó elektromosság, vagy csak egyre drágábban, korlátozottan, mint a „harmadik világban” már most is. Még egyszer, ez nem egy távoli sötét vízió, hamarosan szembesülünk ezzel. Ezt kellene, gyakorlatiasan, még azokkal is megértetni, akiket már amúgy is megkörnyékez az anyagi-szellemi nyomor - nem könnyű mutatvány.
Akkor még nem beszéltünk a klímaváltozás fenyegető, súlyosabb következményeiről. Itt a versenyt TALÁN még nem veszítettük el. (Ha az energiapiacok viszonylag hamar, úgymond időben összeomlanak, ezzel nőhet az esély, hogy a legnagyobb mértékű klíma-borulás és a tengerszint drasztikus emelkedése elmarad.) Annál inkább felmerül az egyéni és közös felelősségünk.... lásd életmód, fogyasztási és közlekedési szokásaink. Ha átgondoljuk, átszokjuk, megfelelően átszervezzük életünket, két legyet elkapunk egy csapásra: a klímát kíméljük és készülhetünk az energiaválság viszontagságaira. Gyakorlással, a józan és felelősségteljes gyakorlat által növelhetjük túlélési esélyeinket.
Nincs pontos előrejelzés arra nézve, pontosan mikor és hogyan következnek be a drámai változások. A klíma ugyanúgy, mint a globális piac és a pénzügy komplex, soktényezős rendszer, ugyanakkor egyszerű törvényszerűségek alapján működik mind a kettő. A józan paraszt ész azt súgja nekem, nekünk: mindent, amit kiszámítunk és elgondolunk ezzel összefüggésben, nem biztosabb, mint az időjárásjelzés. Viszont, amilyen biztosan bekövetkezik a tél vagy a következő esős időszak, olyan bizonyosan fogy az olaj és bekövetkezik az ezen alapuló magaskultúra hanyatlása.
Az 1830-as és 40-es években az idáig vezető folyamatok elején álltak elődjeink. A felvilágosodás és a francia forradalom közelmúlt volt, körülbelül mint most a Kádár-időszak és a rendszerváltás. Az ipari forradalom, a vasútépítés korszakának elején álltak, itthon a '48-as forradalomhoz vezető éveket élték. A közhangulatra jellemző volt az emberi haladásba vetett hit, a keresztények is jellemzően egyenlőségjelet kezdtek tenni a fokozódó társadalmi fejlődés és Isten országának várt kibontakozása között. Akkor berobbant az észak-amerikai köztudatba egy felekezetközi ébredési mozgalom üzenete: hamarosan mindennek vége lesz, Krisztus nemsoká visszajön. Ők voltak az ős-adventisták (az adventista jelző a korabeli sajtóban merült fel először, ennek a mozgalomnak követőit nevezték így).
Bekövetkezett a nagy kiábrándulás: Krisztus nem jött vissza – ezt vesd össze a tanítványok csalódásával, amikor Krisztus hagyta magát keresztre feszíteni ahelyett, hogy Isten országának királyaként nyilvánult volna meg, felszabadítva a rómaiak igája alól Izrael népét. Ezt követően a csalódott emberek különbözőképp reagáltak, így vagy úgy mindenki továbblépni kényszerült. Érdekes módon egy meglehetősen szerény, kis csoport bizonyult a legkitartóbbnak: belőlük származik a mai adventista világegyház, az összes többi, akkor alakult vallási közösség megszűnt létezni, átalakult, vagy megmaradt jelentéktelen kisközösségnek. A mai adventisták ősei egyszerű emberek olyan kis közösségét alkották, melynek nagy, pünkösdi erejű víziója volt, így önálló, jelentős felekezet lett belőle. Ők rendszeridegenek maradtak: továbbra sem az emberi fejlődésben bíztak, hanem Krisztus visszajövetelében, második adventjében látták az „áldott reménységet” - az egyedüli biztos kibontakozást. Családom svájci felmenője is csatlakozott hozzájuk – erre eladta gyárát, vállalkozásait, mert az „utolsó evangélium” hirdetésére akarta fordítani javait, mire ügyintézője Franciaországba szökött a pénzzel, és - akkoriban nem volt remény jogorvoslatra - a család egy lerobbant tanyán kényszerült a nulláról újrakezdeni.
Igyekszem hát tanulni hibájából, és az adventisták általában tanulékonynak bizonyultak, mert erőteljesen terjeszkedtek és a katolikusok után a második legnagyobb egyházi intézményrendszert építettek fel az egészség- és oktatásügy, a média és élelmiszeripar területén. (Magyarországon csak kisvárosnyi a létszámuk, Erdélyben már jóval több a magyar és még több a román adventista, és világszerte közel annyian vannak, mint a református egyházak hívei.) Nem a létszám a lényeg, azért mondtam ezt el, mert ez a közösség a mai napig erős jelzésértékkel bír, arra nézve, hogy a megoldást ne feltétlenül az emberi haladástól, a mostani rendszertől várjuk. Mára világosan kidomborodik: vakhit a „növekedésbe” vetett bizalom, hogy a piac majd megoldja, az emberi tudomány kitalál rá valamit. Bárcsak elhinnénk a tudósoknak, bárcsak tudomásul venné a többség, hogy bajban vagyunk!
Adventista hitfelfogásom olyanná vált, mint egy katolikus lelkiség, tehát meggyökerezett a katolikus hitben. Ami az utolsó dolgokat illeti, nem állítom, hogy ismerem a pontos menetrendet, hogyan lesz majd a Második Advent. A Krisztusvárás például az ortodox kereszténységben is erős, és ugyanúgy jelen van a katolikus és a protestáns tanításban, hitvilágban. Arról eltérő elképzelések léteznek, milyen lehet, miből állhat az a világítélet, új föld és öröklét. Úgy vagyok vele: majd meglátjuk, ha megtapasztaljuk, inkább az az érdekes, mi következik a hitemből és a látleletből, ha jelenlegi életvitelemre és döntéseimre gondolok? Tehát a világvége... mivel a „globalizációnak köszönhetően” annyira uralja a bolygót a mi nyugati magaskultúránk, sajnos „jó úton haladunk”, és enyhén szólva elgondolkodtató, mennyire egybecsengenek a várható állapotok a Jelenések képi világával, Krisztus evangéliumbeli szavaival az utolsó dolgokról, vagy Ellen Gould White adventista egyházanya 19. századbeli látomásaival. (Azt nem akarom eldönteni, hogy a mi civilizációnk hanyatlása egyenlő valamiféle világvégével, de hogy a megszokott életformának, „a mi világunknak” nemsokára befellegzik: az „hét-szentség”. Fel-felmerül bennem az a felismerés is, hogy végül is, nálunk „csak” olyan állapotok fenyegetnek, amelyek a világ számos részében most is mindennaposak – ugye, közel sem egyformán részesült az emberiség az újkor vívmányaiból.)
Mi következik ebből, ha politikáról, közéletről van szó?
Korántsem utolsó szempont, hogy vezetőink tudomásul veszik-e fentieket és mi a hozzáállásuk? „A politika piszkos dolog”, hallom, de ahogyan állunk, mégsem hagyhatjuk szűk látókörű érdekcsoportokra ezt a „piszkos melót”. (A piszkos alatt itt a hálátlan, nehézkes munkát értem, és hogy nem könnyű, tisztességesen helyt állni a politikában.) A közéleti tevékenység is egy hivatás a sok közül. Fontos, hogy keresztények és más jó szándékú emberek is legyenek politikusok, mert ha van ehhez adottságuk és nem vállalják, ez ugyanolyan baj, mint a paphiány. Tudom, hogy nem mindenki ért egyet, de számomra egyértelmű, hogy elmegyek szavazni. Lehet, hogy a döntés időnként olyannyira nehéz, mint ha a jugoszláviai háborúban szerbek és horvátok között kellene igazságot tenni, de ha egyszer minden csapat sáros, mégsem közömbös, melyik csapat teszi aktuálisan valamennyire jobban a dolgát. És a szavazás még csak egy dolog. Ne csak legyen valamilyen deklarált politikai-meggyőződésbeli preferenciám, életvitelem összhangban is legyen azzal. Amikor kell, éljek a direkt demokrácia egyéb lehetőségeivel. Egy szó mint száz, az adventistáknak különösképp: ha hívő keresztény vagy, miért ne élnél most már úgy, mint aki a mennyországba igyekszik, aszerint az értékrendszer szerint, amely jellemző lesz odaát? Ha ezt a világot segítjük tönkretenni akár csak passzívan (alkalmazkodva a többségi társadalom teremtésromboló szokásaihoz) - az elkövetkezendőt vajon megérdemeljük-e? Ha nem vagy hívő, vagy másképp hívő, akkor is gondolkodjunk, érezzünk együtt egy darabig, és emberhez méltóan éljünk; ha mást nem, keressük együtt az összhangot a természettel.
Ez mindenre, a közéletre is lesz kihatással. Még egyszer a adventistákhoz: az „informális adventista időjárásjelzés” szerint, a napokban is hallottam: ha kormányra jut az ellenzék, akkor a vasárnaptörvényt ki fogják hirdetni, jön a szombatünneplők üldözése és a világvége! Odáig, mondjuk, nem mennek el kedves testvéreim, hogy „ennek megfelelően” szavaznak, gyorsítandó a világvéget – de elég baj, ha CSAK emiatt szavaznak a másik oldalra (figyelmen kívül hagyva minden egyéb józan szempontot!!!), és ennél már csak az szomorúbb szerintem, ha egyáltalán nem mennél szavazni, mert „ez a világ úgyis el van veszve”, satöbbi. Ne értsetek félre, nem akarok kötekedni, de ami ezt illeti: ha beteg a világ vagy el van veszve, szüksége van orvosságra és mentésre. Szemben az „ál-politikamentességgel”: igazat adok az olykor szókimondó és cselekvően állást foglaló ADRA segélyszervezetünknek, a sokszáz adventista országgyűlési és önkormányzati képviselőnek, polgármesternek és a néhány adventista államelnöknek, kormánytagnak, miniszterelnöknek. A köz szolgálata és a politikai felelősségvállalás - kezdve a szavazással - következik a hitemből. Amit adott helyzetben tisztességesen meg tudok tenni, azzal tartozom embertársaimnak és jómagamnak. (Az már egy másik oldalra van írva és mi itt a magyarországi adventista szorvány felől nyilván nagy döbbenettel vesszük tudomásul, ha egyáltalán: egyes adventista tényezők is korruptak, nem tartják tiszteletben az állam és egyház különállását, USA-ban a lakosságnál nagyobb mértékben vállalnak katonai szolgálatot [valamikor az erőszakmentesség, katonaság-megtagadás jellemző volt ránk, sok helyütt most is], sőt, adventista hágai elítélt népirtó is akad, és az egyik-másik afrikai hadúr származik adventista közegből - szóval, máshol mi is népegyház vagyunk. Tehát ha részben jogosan kritizáljuk a 'történelmi egyházakat', önkritikával kellene együtt járni.)
A nagy egyházak vezetői ugye ki szokták mondani a konkrétumot, anélkül, hogy pártot megneveznék. Lehet, hogy van ebben egyfajta turpisság és az sincs kizárva, hogy az egyik-másik egyházfit is partikuláris érdek vezérli. Ez több, mint enyje-benye. Viszont igenis szükséges, konkrétumot beszélni. A keresztény vagy miegyebet valló, vagy nem valló ember: ha felelősen gondolkodik, időnként nem tudja ezt elkerülni. A nevek mellőzésével talán jelezhetjük, hogy nem címkézésre van szó, nem az árkok elmélyítéséről, hanem elvi kérdésekről. Muszáj kimondanom, hogy a „mostani garnitúra” annyira leamortizálta magát a szememben, hogy évekre, sőt egy-két nemzedékre egyszerűen vállalhatatlanná vált. Váljanak törpepártokká, essenek széjjel, kerüljenek oda, ahova valók: a történelem szemétdombjára. Csodálom az egy-néhány ismerőst, akit tisztességesnek gondolom és a soraikban tud politizálni... ha esetleg méltóztatna, újabb politikai erő létrehozásában segédkezni, mely képes hatékonyan képviselni mindazt, ami érték a baloldalon és ami liberális a szó igaz és nemesebb értelmében? Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy Ösződ után maguk a baloldaliak miért nem kergették el az illetőt? Kezdve Horn Gyulával, hogyan süllyedhettünk egyre mélyebben, tekintettel a miniszterelnökök személyének erkölcsi súlyára?
Ezt kimondva, nemkevésbé vállalhatatlan számomra egy olyan politikai erő, mely nem képes, történelmi missziója be(-nem-)fejeztével félreállni és továbbadni a hatalmat a természetesnek tűnő, történelmi, világnézeti alapon szerveződő pártoknak. Hanem fokozatosan kirekeszti a saját jóra törekvő, vagy éppen a mindenkori fővonaltól kicsit másképp gondolkodó embereit, csoportjait, majd hatalmi (parlamenti) pozíciója megtartása érdekében tulajdon értékrendjével szemben keres szövetségeseket, nem válogatva az eszközökben. Egyetértek: a magyar demokrácia ünnepe lesz, ha ilyen formáció eltűnik a parlamentekből.
Igen nehezére esett anno a gyomromnak a mostani főellenzék pálfordulása a Horn korszakban, de kétségtelenül volt abban ráció és érdem a politikai számítás mellett, mivel sok érték jött létre ezáltal a széles összefogás által. Egy választható párttól nem azt várom, hogy csupa angyalokból álljon és sohasem a populizmus felé kacsingasson, azt viszont igen, hogy szükség szerint mérsékelje saját sorait és hogy általában ne az egyéni érdekek vezéreljék - s ha mégis fény derül ilyesmire, legyen következménye. Csöppet sem különb az egyik színezetű korrupció a másik színezetűtől, azt nem tolerálhatjuk és kész. A győztestől elvárjuk és aktívan követeljük majd nem csak a józan mértékű és lehető legigazságosabb elszámoltatást, hanem a hatékony megelőzést is! (Bárcsak elegen lennénk, akik még hiszik, hogy egyáltalán lehetséges az ilyen...) Sőt, nincs visszatetszőbb annál, mint amikor egy erő valójában a saját vállalt nemes értékeivel szemben politizál. Reményeim szerint a mostani mesterkedők, egy elmúlt rendszer gátlástalan örökösei ugyanoda kerülnek, ahova a 98-02-es korszak egyik, történelmi érdemekkel rendelkező párt. Utóbbi vezére sorban templomokat renováltatott – mezőgazdasági pénzekből! (Innentől fogva engem nem érdekel, hogy politikai számításból járt el tisztességtelenül, vagy milyen indítékból...) Előbbieknek a napokban volt merszük, hogy több vidéken (körzetemben is) helyi templommal díszítsék választási röplapjaikat, mint ha testületileg valami közük lenne annak felújításához, vagy általában a hithez.
Ugyanolyan határozottan elhatárolódom olyan politikai erőtől, mely úgymond felvállalná a keresztény örökség védelmét, közben azzal gyökeresen ellentétes „értékeket” is képviselnek. Számos református ismerősömnek szívfájdalma, hogy az egyik volt püspökük nevével fémjelzett irányvonal még mindig erős egyházuk berkeiben. (Én is elmentem egy pártsemlegesnek hirdetett tüntetésre, ahol a volt püspök szenvedélyesen gyűlölködő hangnemű beszédét a pártköszöntéssel kezdte!! Gyomorforgató az ilyen.) A helyzet korántsem könnyű, a szomszédos Ausztria politikai helyzete is rávilágít erre, ahol még nagyobb a radikális pártok támogatottsága és többféleképpen reagált rá a politikai középmezőny, egyelőre kevés tartós eredménnyel. Álságos dolog a démonizálás. Valós problémákat is tematizálnak és sok jószándékú ember, akinek talán elfogyott a türelme, vagy ilyen-olyan indítékból áthelyeződött egy radikálisabb álláspontra. Szerintem ez bizonyos fokig követhető – de vannak olyan egyértelmű határvonalak, amikor el kell mondani: ez már nem állhat a nemzet érdekében és a legkevésbé sem keresztény. Akkor sem nő az irántuk való bizalmam, amikor rátelepszenek egy-egy rendezvényre vagy tüntetésre, semmibe véve a szervezői kéréseket, vagy tömegesen küldenek kéretlen elektronikus üzeneteket. De ez csak hab a tortán, ennél nagyobb bajom az eszmék és a politikai tartalom egy részével van.
Már csak azzal tartozom, hogy a parlamenten kívüli erőt se becsüljük alá: ne csak azt nézd, ki lehet esélyes a véleménykutatók szerint, hanem a szíved és belátásod szerint szavazz. Annál nagyobb baj ne legyen, mint hogy szavazatod egyszer „ne érjen semmit” képviselői mandátumban, de ha mindenki mindig csak a régi kerékvágásban gondolkodik, sosem kerül helyzetbe egy új, kevésbé „elhasznált” garnitúra, mely markáns jövőképpel rendelkezik - tekintettel a környezeti válságra is. Elszomorító csak az, hogy az utóbbi időben két komolyabb zöld erő lépett színre és holmi személyes-világnézeti ellentét miatt kutya-macska viszony alakult közöttük.
Ezzel színt is vallottam, hogy leginkább két pártot tartok jelenleg választhatónak, bizonyos fenntartásokkal ugyan. Levelem ez a része a személyes meglátásomról szól, ha nem vagyunk egy síkon: örülnék, ha legalább írásom előző részét hasznosnak találod. Úgy gondolom, súlyos érveim vannak, de még szerencse, hogy nem vagyunk mind egyformák!
Bevallom, ez idáig három országban szavaztam, mégpedig zöld, liberális és konzervatív pártokra, ebben a gyakorisági sorrendben. Azt sem hallgatnám el, hogy politikai preferenciám leginkább „keresztényszociális” (keresztény nemzeti baloldal, ha úgy tetszik :) A keresztény szót csak nagyon halkan mondom, mert felfogásom szerint keresztény politikus legjobban teszi, ha tartózkodik a kereszténység emlegetésétől, mindenféle igazságtalan kivételezéstől, és feltétlen tiszteletben tartja az egyház és az állam különállását. Annál inkább a gyakorlatba ültesse az evangéliumi értékrendet, a lehetséges keretein belül. Legjobbnak azt tartanám, ha politikai elnevezéseknél mellőzhető lenne a keresztény szó.
Mindezzel nem tudtam sok eredetit elmondani. Csokorba szedtem, amit tőlem okosabbaktól hallottam az elmúlt napokban és esztendőkben, tanultam, megtartottam magamnak, hogy most így is megosszam - mert helytállónak, időszerűnek találtam. A fontos dolgokat nem ismételhetjük eleget; s hátha pont tőlem hallottad először, esetleg nekem elhiszed?
Szép kilátások? Hát, igen. Egyetlen receptem: józanság, szívós felkészülés, rendületlen hit és humor. Aki ezekkel meg van áldva és él benne egy csöpp szeretet, annak jók az esélyei, és ha mégsem élné túl - legalább reményteli élete volt.
Szeretettel az „áldott reménységben”:
Neumann István szül. Stefan
(István tesó, Nájlon Pista)
Hasonszőrű, még terjedelmesebb gondolatmenet kicsit más perspektívából: „Csodavárás vagy kétségbeesés helyett”